Amint valaki aki ismer engem idetéved, rögtön fel fogja tenni a kérdést, hogy miért könnyező, mikor alapjában véve egy vidám, lelkes lány vagyok, igaz sokan introvertáltnak tartanak, amiért nem nevetek én is azon a tömérdeknyi hülyeségen, amit az osztálytársaim és a volt osztálytársaim igen.
Ilyenkor én csak annyit tudok mondani, hogy "Hagyjatok már a hülyeségekkel, én minek nevessek, ha nem tartom annak...?" És tádáááá, ilyenkor néznek rám úgy mint a véres késre. Én pedig hagyom őket, had foglalkozzanak azzal amivel akarnak. Sokan mondják, hogy érettebb vagyok a koromnál... általában ezen alkalmak adatán szoktam ezt érezni én is. Sokszor kérdezem meg ilyenkor Dominikát,- legjobb barátnőmet,- hogy "Te lány? Nekem ezen most miért kell nevetnem? Egyáltalán, hova kerültem, mit csinálok itt?"
Na igen, és ezzel együtt átkanyarodhatunk a következő kérdésre, ami az utóbbiról szólna.
Mit keresek én itt?
Mit keresek a Kisképzőbe, mikor örülök, hogy megkapom a hármast rajzból úgy, hogy egy művészeti iskoláról beszélünk? Rettentő nehéznek tartom, de ezt sajnos sokan nem hiszik el. Mindig megkapom a magamét mikor a kelleténél rosszabb, vagy sokkal de sokkal rosszabb jegyet hozok haza. Igazság szerint én erre könnyen választ tudok adni. Baromi nagy az elvárás mint a tanulás, mint pedig a művészeti ág terén. Egyszerűen nem vagyok képes mind a két helyen bravúrozni. Nem vagyok Einstein, de még csak okosabb se az átlagnál. Egy átlagos lány vagyok, aki belekeveredett a hajtásba, a rohanó világba. Két, három hetet tudok kihúzni úgy, hogy egyenes háttal, emelt fővel távozok az iskolából, de mihelyt beköszönt a negyedik hét első napja, a rémálmok hétfője, olyan érzésem van, mintha röpke pár nap alatt éveket, évtizedeket öregedtem volna. Természetesen nem tapasztalatilag, hanem fizikailag. Hónap vége felé egyre többet fáj a fejem, minden gondom van, újonnan azt se veszem észre, ha ébreszt az órám. Csak fekszek mellette, míg a telefonom ordít, hogy már ideje lenne felébredni.
De, hogy most miért és hogyan tértem ki erre, nem tudom... ott tartottunk, hogy miért vagyok könnyező. Nos... Sírok, ha könyvet olvasok... sírok, ha romantikus filmet nézek (példa erre a P.S I love you) sírok, ha kell, ha nem, még akkor is, mikor egy imádott énekest hangját meghallom és akkor is, ha eszembe jut egy bizonyos nap, 2011. Szeptember 14.-e. Újonnan Pénteken sírtam el magam, mikor megjelent előttem, ahogy besétált a színpadra. Akkor egy álmom vált valóra, most pedig szomjazom erre az álomra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése