Hát elérkezett a nap! Azt hittem, többet kell rá várnom. Este, szokásomhoz híven, alig tudtam elaludni, de egyik pillanatról a másikra, úgy nyomott el az álom, hogy hajnalban arra keltem, elaludtam! Akkor kapcsoltam először, hogy hoppá, Karácsony van! És tényleg az van ; ) Csak az a gond, hogy az idő nem épp karácsonyi... hol ónos eső esik, hol valami hó féle, de csak röpke 4-5 percig, utána megint eső jön.
A fát már régen feldíszítettük. A megszokottnál kisebb, de annál aranyosabb, és bár eleinte nem kedveletm, de most akárhányszor rápillantok, annyival tetszik jobban. Nem annyira vészes mint ahogy először felvázoltam magamban a helyzetet. Ismét arany és piros díszek vannak rajta, igaz ezen a téren is viták adódtak, mivel vannak díszek melyeket túl nagynak véltem, de más akkor is rátette a fára. De annyiban legalább egyet értettünk, hogy a matt, kevésbé szép arany díszek ne kerüljenek rá. Míg tavaly az össze, most csak a díszek tömkelegének a háromnegyede került fel a fára, de sebaj, legalább nem olyan zavaros.
Hozzánk már a Jesszuska is megérkezett : ) A fát már alig lehet látni a tömérdek ajándéktól, amik estére már nem is lesznek ott. A házimoziban hol Josh, hol pedig Celine Dion hangja csendül fel, ezzel felidézve a karácsony szellemét.
Aminek viszont végképp örülök, az az, hogy eddig nem kellett senkit se orvoshoz vinni. Mindenki jól van, Anya főz, Apa takarít, Niki elvan, fogalmam sincs mit csinál, Mama süt, a két kutya játszik az udvaron... én pedig itt ülök és írogatok, ahelyett, hogy segédkeznék.
Este felé megyünk át Timiékhez a karácsonyi vacsorára, amit közel három éve mindig náluk tartunk meg. ( A 24.-eit)
A Fa : )
A továbbiakban kívánok mindenkinek békés, boldog karácsonyi ünnepeket : )
Holnap eljön a várva várt nap, a kisgyermekek nagy kedvence, mikor is elvonulnak a szobájukba, a Jézuska pedig az angyalai segítségével telepakolja a fenyőfa közvetlen környezetét nagyobbnál nagyobb ajándékdobozzal. A sok kis lurkó megrohamozza az ajándékokat, és olyan vadul kezdi el széttépni az amúgy szép csomagolást, mintha az élete múlna rajta.
Manapság egyre több kisgyerektől hallom azt, hogy ők nem kifejezetten az ajándék miatt szeretik a karácsonyt, hanem azért is mert "anya, apa, nagymama, nagypapa és a tesó együtt van velem." Nagyon aranyosak mikor ezt próbálják eldarálni, igaz nem tudom, hogy ebből mennyit gondolnak komolyan. Szokták mondani, hogy a kisgyerekek érzelmei a legőszintébbek, soha nem hazudnak, de ki tudja, talán ezt a szöveget valaki a fejükbe beszélte, pedig egy kisgyereket senki se vet meg azért, ha azt mondja, ő az ajándékok miatt szereti a karácsonyt, hisz a szülők akkor a legboldogabbak, mikor látják csemetéjük felcsillanó szemeit, mikor kibontotta az ajándékát.
Személy szerint én még mindig egy kisgyerek lelkesedésével várom az év végi ünnepeket. Mindig szerettem a díszeket, a fenyőfa illatát, a finom főztöket, és azt, hogy ezen a napon felhőtlenül tudunk szórakozni, nevetni mindenkivel még akkor is, ha adódnak néha bonyodalmak. Többek között most a tavalyira célzok, mikor is elveszítettük Ronniet, a család akkori legfiatalabb tagját. Egy nagyra nőtt német juhászról beszélek, aki Januárban lett volna egyéves, de sajnos nem élhette meg az egyéves kort sem. Őszintén remélem, hogy idén nem lesz semmi szomorú, ami miatt sírni vagy bánkódni kellene.
Már November eleje óta úgy pörgök, minta ringlispíl. Igaz, ha karácsonyról van szó, akkor már a legnagyobb nyári melegben is képes vagyok azon gondolkodni, ki mit kapjon, mit kérjek, mi legyen az akkori menü. Igaz olyankor hamar el is felejtem, de jobbára elkísér az érzés karácsonyig. Most pedig, hogy életem legjobb dolga történt meg velem Szeptember 14.-én, (az előző cikkben már olvashattátok) így eldöntöttem, hogy mivel nincs mire várni, hát várok a karácsonyra. Már November végén azon filozofáltam, hogy mit kérjek, igaz December közepéig nem sikerült kitalálnom. Advent első vasárnapja előtti hétvégén szedtem elő a karácsonyi díszeket, égőket, melyeket ebben az évben a szobám díszítésére használtam. Nem akartam az idén karácsonyfát állítani, mivel soha nem szerettem a műfenyőket, a fenti lakásban pedig úgy is lesz egy biztosan csudi szép normann (vagy mi a fene XD) ami kb. az egész nappalinak elfogja venni a 2/3 részét, megmoccanni nem tudunk majd tőle, de szép és jó lesz, mint mindig. Így hát az égősort szépen körbetekertem a szobámon, az egyik saroktól az átlósan vele szemben lévő másikig, így az egész szoba olyan mint egy nagy karácsonyfa. Több helyen van boa, gyöngysor, vagy épp gömbök, de természetesen az adventi gyertya se maradhatott ki a jóból. Az is ott van a szobámban.
Az első adventi nap talán el se jutott a tudatomig. A második már talán, a harmadik pedig még inkább. Ám a legnagyobb fordulópontot a negyedig jelentette, mikor is Bécsbe utaztam az iskolával.
A múlthetem azzal telt, hogy ajándékokra vadásztam, majd be kellett csomagolnom, ami elég vicces mutatvány volt. De húgomnak csak Bécsben sikerült összeszednem valamit, amibe első látásra beleszerettem.
Most pedig eltekintve attól, hogy hetekkel, hónapokkal ezelőtt milyen karácsonyi hangulatom tudott lenni, egyáltalán nincs. Nincs itthon sürgés-forgás, nincs normális hó. Igazán talán akkor lenne karácsonyi hangulatom, ha nagy hó lenne, kék lenne az ég és sütne a nap, persze hideg lenne, hogy ne olvadjon el. Holnap karácsony, és még se érzem úgy.... ez azért vicces nem? Minden esetre ma már megnéztük a Karácsonyi éneket, most pedig a Igazából szerelem megy, így mindenki láthatja, hogy érezzük a mindjárt beköszöntő karácsonyt. A felhajtás csak holnap kezdődik.
Ez pedig egy csodálatos dal, egy gyönyörű hangú énekestől, Josh Grobantől : )
Soha nem gondoltam, hogy valaha ebben az életben valakiért úgy fogok rajongani, mint érte.
És bár elég furcsán kezdtem, mivel ha visszagondolok kb. két – másfél évvel ezelőttre, akkor most csalódottan, vagy vidáman, nem is tudom, mondom azt, hogy egy hülye kis tizenéves voltam, akinek senki és semmi nem volt jó, aki mindent úgy dobott el magától, mint egy kinőtt kabátot. Még egy olyan hangot és embert is visszautasítottam, akit Josh Groban-nak hívnak. Játszottam a fejem, hogy „jaj, mi ez már megint, ki ez az izé, miért ezt hallgatjuk és nézzük?”. De most végre sikerült felvilágosodnom, és már közel egy éve Josh életem első és ezzel együtt egyetlen nagy kedvence lett.
Josh előtt talán Rafael Nadal volt az, akire a „nagyok” világában valamilyen szinten felnéztem, de közel sem érte el azt a szintet, amit ez a srác úgy, hogy az én tetszésemet elég nehéz elnyerni. Neki mégis sikerült, és ha egy rossz szót hallok róla valakitől, annak garantáltan neki esek.
Sokan teszik fel nekem a kérdést, hogy „ugyan, mond már el, mi van ebben a srácban, amit másban eddig nem találtál meg? Miért jön be annyira?” Ilyenkor jön a hosszas beszámolóm, miközben a többiek lelkesen pislogva, mosolyogva hallgatják, de én mégis látom az arcukon az értetlenséget. Pedig csak azt szoktam mondani nekik, hogy „mert egy csodálatos előadó! Nagyon szimpatikus, látszik rajta, hogy szereti azt, amit csinál… gyönyörű, tiszta hangja van, és ami még fontos, hogy jobban énekel élőben, mint CD felvételen. És ez nem vicc! Emellett szeretem a természete miatt, hogy bohókás, vicces, gyors és csípős beszólásokkal tud reagálni, és látni rajta, hogy szerény, szégyenlős srác!”
Ilyen ember tényleg csak százévente egyszer születik. Ő az egyik! Mondhatni, tökéletes, eltekintve pár apróbb szépséghibától, de szokás mondani, ha túl szabályos, tökéletes, már nem is szép! És ez igaz! Nem tudnám elképzelni Josht hibátlan fogsorral, a furcsa fülei nélkül. Nekem így, ahogy van, tökéletes!
Naphosszat vagyok képes a dalait hallgatni, és minden egyes hangnál ámulatba esek. Van, hogy kipécézek magamnak egy hangot, amire visszatekerem a dalt és meghallgatom, ha kell, százszor is.
Újonnan olyan dalaiba zúgtam bele, amiket eddig észre sem vettem. Na, jó, ezt így nem mondanám, inkább úgy, hogy amiknek eddig nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, csak úgy voltak. Párat kiválogattam magamnak, amit nagyon szerettem, most viszont ez a lista egyre inkább növekszik! Már egy számára se tudom azt mondani, hogy ezt nem szeretem, vagy nem vagyok kibékülve vele. Igaz a mai napig határozottan állíthatom, hogy a Let me fall áll tőlem a legtávolabb, de akárhányszor meghallgatom, annyiszor kezdem el vele együtt énekelni, igaz hamisan, de a lényeg a lényeg! Még egy olyan száma is dalra fakaszt, amit nem kedvelek úgy, mint a többit. Ez az ő egyedi képessége! Ennél már csak az volt a viccesebb, mikor olaszul kezdtem el énekelni hangosan Pesten, miközben mentem át a zebrán. Most el lehet képzelni, hogy néztek rám az emberek… (X_X) De ezt amúgy többször is eljátszottam már a tudatomon kívül is.
Már hosszú hetek óta csak az ő hangjára tudok elaludni. Vannak, pillanatok mikor rám tör a hiány, így előkapom az MP4-em, TV-t kikapcsolom és az ő hangjára alszok el. Remek érzés, próbáljátok ki! Mostanában már olyan nagymértékű lett a Josh-szeretetem, hogy még egy hatalmas csokinak is elmennék, mint boldogsághormon. Igaz… lehet, hogy ez a szeretet kicsit szomorúbb, mint amilyen boldog, elvégre tudom, hogy nagyon csekély esélye van annak, hogy szemtől szemben találkozhatunk (és ezzel már meg is hazudtoltam magam, de erről majd a későbbiekben). Ha turnéra is megy, akkor is csak három-négyévente lesz ilyen alkalom, ami pedig rengeteg idő.
De sebaj, addig is nyomon követhetem az életét. Csodálatos érzés ez a rajongás, de megvannak a maga sötét oldalai is, többek között a hiányérzet, mikor nem hallod, nem látod vagy miután vége van a koncertjének.
És akkor most térjünk rá a lényegesebb dolgokra, amik miatt rávettem magam, hogy írjak róla valamit, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget és azt a végtelen űrt, amit a hiánya okozott.
Három hónapja és nyolc napja, ilyenkor (20:34) már a Bécsi koncertjén ültem. Úristen, fantasztikus érzés volt! De inkább kezdem az elején.
2011. Szeptember 13. este 11.
Nem tudtam elaludni. Akárhogy is akartam, nem tudtam rávenni magam az alvásra, kínlódtam, hisztiztem, és nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel másnap. Szinte az egész szekrényemet felforgattam, reménytelenül, végül úgy döntöttem, hogy majd másnap folytatom, remélve, hogy akkor talán találok benne valami értelmeset. Már éjfélt ütött az óra, mikor még ott tartottam, hogy le kéne feküdni, mivel mind odáig rajzoltam, írtam, jártam-keltem. Körülbelül egy óra lehetett, mikor végleg lecsukódott a szemem, ám vagy fél óránként felébredtem, elvégre rettenetesen izgatott voltam, mivel tudtam, hogy egy álmom fog valóra válni másnap. És akkor még ott volt a kis félelem is, hogy mi lesz, ha nem lesz olyan jó, mint amilyenre számítok, elvégre csak beteg volt napokon keresztül. Ezekbe a félórás felkelésekbe olyannyira belefáradtam, hogy reggel, mikor csörgött a telefonom, megmozdulni se tudtam.
2011. szeptember 14. reggel
Homályos tekintettel néztem körül a szobában, hátha látom már a fényt, ami a redőnyöm apró lyukain bevilágít, jelezvén, hogy már reggel van, mehetek fürödni és készülhetek az estére, ami nyilván életem egyik legemlékezetesebb estéje lesz. De sajnos nem láttam a fényt, így nem is figyelve a telefon csörgésére, visszaaludtam, a masina pedig benyomta a szundit, ami nála 15 percet jelent. Így hát negyed óra múlva ismét riasztott, engem pedig katapultált az ágy. Olyan nagy dérrel-dúrral rontottam ki a fürdőszobába, mintha az életem múlna rajta. Végül nyolc órakor keltem fel, innentől pedig fel alá mászkáltam. Fürödtem, hajat mostam, és ismét a ruháimmal vacakoltam. Már Timi is nálunk volt, mikor még ott tartottam, hogy nem tudok semmit magamra venni, mert „nincs egy rongyom se”. Azért érdemes lenne benézni abba a szekrénybe, talán egy egész várost fel lehetne öltöztetni belőle, de én akkor se találtam semmi alkalmasat, pedig előző éjjel elhatároztam, hogy nem fogom nagyon kicsípni magam, mert… hogy miért? Nem tudom. Anyu a lelkemre kötötte, hogy ne valami kötött SZART vegyek fel, hanem farmert, pólót és farmerdzsekit. De én, mint mindig, ezt most is elleneztem. Rögtön kikaptam az egyik legdrágább, legpuhább, legújabb krémszínű garbó nyakú, combig érő kötött pulcsimat. Mellé egy farmert, hajamat pedig fél lófarokba kötöttem. Anyu erre azt mondta, hogy nem jó! Akkor nem jó… irány vissza a szekrénybe, miben már könyékig benne jártam, már majdnem kifordítottam. Végül egy kockás ingnél döntöttem, amihez jó a farmer fölső. Jó, öltözködés letudva.
Szeptember 14. délelőtt 10
Irány fel Anyuékhoz. Anya még mindig egy száll semmiben rohangált fel-alá, vasalt, öltöztetett mindenkit. Ám amint előkapott egy fekete selyemblúzt, én úgy kezdtem egyre hülyébben érezni magam a kockás, piros ingben. Így adta oda Anyu az egyik fehér pólóját és fekete sálját. Timi sikeresen fel is öltöztetett, mivel pont ezelőtt lakkoztam be a körmeimet. Ezután következett a „sminkeljük ki Noémit” című rész, mikor is Anyu alapozóval, korrektorral esett nekem, hogy eltüntesse az eltüntethetetlen hibáimat. Kezdtem úgy érezni, hogy már több alapozó van rajtam, mint bőr, de csak kente tovább rendíthetetlenül. Még egy kis szemhéjfesték, szempillaspirál, és végre kész voltam, mint a matek lecke, akár csak mindenki más, és végre elindultunk! A benzinkúton jutott eszünkbe, hogy a fényképezőgép otthon maradt, így tettünk még egy kört haza, ezzel együtt Anyu lehozta az ottmaradt cipőjét is. De a tervezett tíz óra helyett féltizenkettőkor sikeresen felgurultunk az autópályára és megállás nélkül mentünk, mentünk és mentünk, mígnem megérkeztünk Bécsbe!
Ott találkoztunk a Konzerthaus előtt Katáékkal, de már akkor olyan hiperaktív voltam, hogy az valami kibírhatatlan volt. Alaposabban szemügyre vettem, megnéztem mindent és mindenkit, mígnem kis híján kiszúrta a szememet egy nagydarab fekete fazon, Josh Groban feliratú cédulával a nyakában. Én már előtte való napokban garantáltam, hogy nem fognak bírni velem, de ez csak ott kezdett bebizonyosodni. És bár kimondottan hideg volt, az adrenalin miatt nem éreztem … mindig. A koncert előtt tettünk egy sétát a múzeumtéren, elmentünk a Természettudományi Múzeumhoz, hogy találkozzunk egy buszos csapattal, akikkel végül egy útra terelt a sors.
Szeptember 14. este
Zsuzsival és Lindával beültünk a mekibe, de ekkor már Katáékat sajnos valahol elhagytuk, így fogalmam se volt, hogy hol lehettek. Hét órát ütött az óra, mi pedig ekkor indultunk vissza a kocsihoz, hogy kicsit felfrissüljünk. Apa átöltözött, Anya rendbe hozta az ő és az én sminkemet is, majd go vissza a koncertházhoz. Ekkor már esett az eső, de engem nem érdekelt, még jól is esett, hogy felfrissít valami. És bár eddig is rettenetesen fel voltam pörögve, most kijelenthetem, hogy innentől kezdve végképp. Fel alá járkáltam, görcsölt a gyomrom, mintha pillangók verdestek volna benne. Melegem volt, folyt rólam a víz, főleg, miután megpillantottam Darrent. Ekkor olyan elérhetőnek tűnt minden és mindenki. Végül bementünk a házba, mivel az eső egyre csak esett, majd az előtérbe is, ahol úgy jártam a köröket, mint egy felbőszült ló. Motyogtam, tördeltem a kezeimet, ropogtattam a csontjaimat. Timi és Niki próbált leállítani, Apa még a falhoz is állított, a két lány pedig közre zárt, de csak nem higgadtam le. És ekkor végül megjött Kata, és elvitt egy körre sétálni, beszélgetni. Bevallom, jó érzés volt és tényleg segített valamelyest, de az idegesség és az izgatottság ott volt még bennem. És határozottan kijelenthetem, nem ideges voltam, csak így vezettem le a feszültséget! Szerintem Timi kezében elszorítottam a vérkeringést, mikor elindultunk az előadóterem felé.
Ám a csoda csak ezután következett!!!
Nyolc óráig végig a termet figyeltem, az embereket, ahogy minden szék megtelik, és nem marad szabad hely. Ekkor éreztem egy hatalmas elégedettséghullámot.
Mikor az óra nyolcat ütött, hát rettenetesen el voltam ájulva, képedve, varázsolva. Igaz még csak a zenészek voltak bent, de már ekkor iszonyatosan jó érzés volt, mivel tudtam, hogy hol vagyok és milyen koncerten. KINEK a koncertjén. Ám ahogy Josh megjelent a színpadon … hát még a szavam is elakadt. Sírni akartam, de nem tudtam, úgy meg voltam illetődve. Ez normális? Utólag mondta a húgom, hogy figyelte az arcomat, és én tátott szájjal, kerek szemekkel néztem Josht, miközben ő integetett az embereknek, majd helyet foglalt a zongoránál, és csak ezután kezdtem el tapsolni, de akkor valami veszettül. Én pedig csak jót vigyorogtam utána, ahogy magam elé képzeltem ezt a jelenetet.
Többször akadt el a szavam, fakadtam sírva, míg ő énekelt, hangjával varázsolta el a közönséget és szórakoztatta az embereket. Olyan jelentéktelen dolgokon kezdtem el sírni, mint például azon, ahogy énekelte Beyonce egy számát. Nem! Beszélek itt hülyeségeket! Nem jelentéktelen, mert tényleg nagyon vicces és aranyos volt, ahogy „csábtáncot” lejtett és dúdolgatott. De talán ezek a pillanatok azok, melyek még szebbé varázsolták az estémet, eltekintve a csodálatos, egész termet betöltő hangjától. Akárhányszor egy erősebb, magasabb hangot énekelt ki, a szék remegni kezdett alattam, és végig azt lestem, hogy mikor fog ránk szakadni a vakolat. De nem így történt, így háborítatlanul nézhettük tovább az életre szóló előadást.
De bevallom, többször pánikba estem. Hogy miért? Nem tudom … de az biztos, hogy részben azért, mert Anya nem ült mellettem, nem tudtam sírva hozzábújni, mint egy kisgyerek, aki élete legszebb játékát kapta meg. És bár küszködtem azzal, hogy sírva ne fakadjak és le ne rongyoljak hozzá, és ugorjak az ölébe, mégis egy részem azt ordította, hogy rettenetesen hálás vagyok neki és Apunak is, elvégre, ha ők nem lennének, akkor nem lehettem volna ott azokban a csodálatos órákban. Nem élhettem volna meg ezt a pillanatot, elvégre a két és negyed óra tényleg csak egy rövid pillanatnak tűnt. Olyan gyorsan húzott tova, mintha csak egy álomfoszlány lett volna. És bár Anya nem volt mellettem, mégis tudtam, hogy ő is ott van, azt látja és érzi, amit én … csak nincs mellettem. Egy olyan kedves, imádnivaló és csodálatos ember mellett ült, akit Katának hívnak! Ő az én Katám, aki nyugtatgatott engem, beszélgetett velem, és ő is mindvégig ott volt. És neki tényleg nagyobb szüksége volt Anyura, mint nekem, elvégre Anyu elmesélte, ahogy többször is sírva fakadt (puszi neki).
Azért megkérdeztem a héten Anyutól, hogy legközelebb majd én is ülhetek-e mellettük? Ezt a kérdést úgy tettem fel, hogy komolyan küzdöttem a könnyeimmel, mivel már ezen a szerdán jobban éreztem volna magam, ha kettejük társaságában lehetek. Két olyan ember társaságában, akik úgy szeretik Josht, mint én, és bár tudom, Apa, Niki és Timi is szeretik őt, mégse olyan szinten, ahogy én. Így volt egy olyan érzésem, mintha én magam ülnék ott egyedül, számtalan ember között, és bár tudtam, hogy ott volt Zsuzsi is előttem, mégsem mellettem. Szorítani akartam Anya és Kata kezét, de nem tehettem meg. Sajnos. De nem baj, majd bepótoljuk, de ettől eltekintve is imádtam az egészet. Voltak pillanatok, mikor megállás nélkül szorítottam Timi kezét, hogy legalább érezhessek magam mellett valakit. Először féltem, hogy elszorítom a kezében a vérkeringést, de elégedetten tapasztaltam, hogy ő is ugyanúgy szorítja az én kezemet.
Csodálatos két óra és tíz perc volt! A lábam még utána is remegett, főleg miután ott álltunk a busznál és vártunk rá. Rettenetesen fel voltam dobva, az álmosság egy kis szikráját se éreztem. Ahogy megjelent, úgy kezdtem el még inkább felvidulni, majd mikor odaért hozzám, azt hittem kicsúszik a lábam alól a talaj. Kerek szemekkel lestem az arcát, majd amint rám nézett és elmosolyodott, úgy én is. Mondhattam neki valamit, mert ő azt mondta, hogy „Thank you” és vigyorgott! És bár kaptam aláírást tőle, mégis a legszebb ajándék számomra az volt, hogy rám mosolygott és szólt hozzám. Egy álmom vált valóra, és ez hihetetlen érzés. Legszívesebben örömömben, meztelenül kezdenék el cigánykerekezni, de ezt inkább nem teszem meg, sokak öröméreJ
És tulajdonképpen ezzel vége is. Éjfélkor szálltunk be a kocsiba, és bár még mindig a koncert hatása alatt voltam, végül elaludtam, de még ekkor is őt hallgattam MP4-en. Anya várta, hogy meséljek neki, mondjam el mit éreztem, de nem tudtam. Akkor még nem. Most már igen.
Azóta, olyan erővel zúdul rám a hiánya, hogy szinte meggörnyed a hátam. Csütörtökön nem mentem suliba, de még így is voltak percek, mikor sírtam azért, mert egy csomó részletre nem emlékeztem. Anyu felvilágosított, hogy azért, mert minden olyan gyorsan történt, hogy még azt se lehetett felfogni, hogy mindez élőben megy, nem pedig egy nagy kivetítővásznon. De én akkor is többször elsírtam magam.
Hogy jó érzés? Nem. Rettenetesen rossz érzés, mivel olyan űrt hagyott maga után, amit talán nem lehet már betölteni, és bár hallgatom őt nap, mint nap, mégsem ugyanolyan. Fáj a hiánya, és azok a részletek, melyekre még most sem emlékszek, bár kezd egyre jobban kirajzolódni a történet.Tudom, örülnöm kéne, mivel egy olyan élmény részese lehettem, amit hónapokkal ezelőtt még nem is tudtam elképzelni. Csodálatos emlékeket hagyott maga után.
Hogy túlélem-e? Igen, túlélem, mivel próbálok úgy tekinteni a következő időszakra, hogy igenis, fogom még látni őt élőben, fogok vele találkozni és még érezhetem azt a csodát, mikor rám mosolyog. Én ebben szeretnék hinni, és senki el nem tántoríthat ettől! Remélem, nem vágyok túl sokra, elvégre nem kértem arany karórát, arany fülbevalót, se toronyórát lánccal, nem kívántam örök életet. Csak annyit, hogy ott lehessek még jó néhány koncertjén, hogy láthassam őt újra és újra. Ez a következő vágyam és álmom!
Már alig várom a következő ilyen alkalmat, mikor már Anya és Kata társaságában nézhetem őt!
Amint valaki aki ismer engem idetéved, rögtön fel fogja tenni a kérdést, hogy miért könnyező, mikor alapjában véve egy vidám, lelkes lány vagyok, igaz sokan introvertáltnak tartanak, amiért nem nevetek én is azon a tömérdeknyi hülyeségen, amit az osztálytársaim és a volt osztálytársaim igen.
Ilyenkor én csak annyit tudok mondani, hogy "Hagyjatok már a hülyeségekkel, én minek nevessek, ha nem tartom annak...?" És tádáááá, ilyenkor néznek rám úgy mint a véres késre. Én pedig hagyom őket, had foglalkozzanak azzal amivel akarnak. Sokan mondják, hogy érettebb vagyok a koromnál... általában ezen alkalmak adatán szoktam ezt érezni én is. Sokszor kérdezem meg ilyenkor Dominikát,- legjobb barátnőmet,- hogy "Te lány? Nekem ezen most miért kell nevetnem? Egyáltalán, hova kerültem, mit csinálok itt?"
Na igen, és ezzel együtt átkanyarodhatunk a következő kérdésre, ami az utóbbiról szólna.
Mit keresek én itt?
Mit keresek a Kisképzőbe, mikor örülök, hogy megkapom a hármast rajzból úgy, hogy egy művészeti iskoláról beszélünk? Rettentő nehéznek tartom, de ezt sajnos sokan nem hiszik el. Mindig megkapom a magamét mikor a kelleténél rosszabb, vagy sokkal de sokkal rosszabb jegyet hozok haza. Igazság szerint én erre könnyen választ tudok adni. Baromi nagy az elvárás mint a tanulás, mint pedig a művészeti ág terén. Egyszerűen nem vagyok képes mind a két helyen bravúrozni. Nem vagyok Einstein, de még csak okosabb se az átlagnál. Egy átlagos lány vagyok, aki belekeveredett a hajtásba, a rohanó világba. Két, három hetet tudok kihúzni úgy, hogy egyenes háttal, emelt fővel távozok az iskolából, de mihelyt beköszönt a negyedik hét első napja, a rémálmok hétfője, olyan érzésem van, mintha röpke pár nap alatt éveket, évtizedeket öregedtem volna. Természetesen nem tapasztalatilag, hanem fizikailag. Hónap vége felé egyre többet fáj a fejem, minden gondom van, újonnan azt se veszem észre, ha ébreszt az órám. Csak fekszek mellette, míg a telefonom ordít, hogy már ideje lenne felébredni.
De, hogy most miért és hogyan tértem ki erre, nem tudom... ott tartottunk, hogy miért vagyok könnyező. Nos... Sírok, ha könyvet olvasok... sírok, ha romantikus filmet nézek (példa erre a P.S I love you) sírok, ha kell, ha nem, még akkor is, mikor egy imádott énekest hangját meghallom és akkor is, ha eszembe jut egy bizonyos nap, 2011. Szeptember 14.-e. Újonnan Pénteken sírtam el magam, mikor megjelent előttem, ahogy besétált a színpadra. Akkor egy álmom vált valóra, most pedig szomjazom erre az álomra.
